Érzékszerveim immár kielégülten bújtak el bennem. A tegnap esti fárasztó vérfürdő után végre kijelenthetem, hogy most egy ideig nincs szükségem a késeimre, fegyvereimre, köteleimre és a másik hű barátomra, az ásómra. Sikerült, megcsináltam, megint. Megint megtettem azt, ami mások szemében egy igazi szörnyűséggel ér fel.
Bár minden órában újabb és újabb emberek távoznak el az élők soraiból, mégsem mindegy, hogy hogyan. Akik elmentek ők már sosem jönnek vissza, viszont az itt a kérdés, hogy hogy fogsz emlékezni rájuk? Talán egy emberre úgy, hogy egy szívroham vitte el, vagy esetleg agyvérzést kapott. Sablonos. Hány egyén halhat meg úgy, hogy más mélyeszti bele tőrjét, és ássa el egy olyan gödörbe, melyről az égvilágon senki nem tudja, hogy hol van? Nem sok. Épp ezért vagyok én a megváltó azoknak, akik feltűnési viszketegségben szenvednek. Én vagyok nekik a reklámot adó cég, melyért nem kérek sokat, csak egy életet. Én lehetek nekik a rák, mely gyors tempóban emészti fel testüket és lelküket. Vagy lehetek egy tüdőgyulladás, mely lassan, és fájdalmasan öl. Garantált az, hogy két nap múlva a televízióban fogják mutogatni a képed azzal a címszóval: Eltűnt, pedig te már rég a csótányok eledeleként leszel fellelhető valahol a föld mélyén. Szép kis jövő, mely nem választható, rajtam múlik. Én vagyok a sorsod, s ha úgy akarom, pillanatokon belül a saját testnedveidben fogsz fetrengeni, hisz nekem csak ez az élvezet, az pedig mindenkinek jár. Még egy magamfajtának is.
Emlékezni annyira nehéz, szinte gereblyével kell előkaparnom elmém rejtett zugaiból a tegnap történteket. Sötét volt, lépteim zaja hangosan verte fel a környék csendjét. Nem volt szándékomban, hogy megint kinyírok valakit, csak sétálni akartam egyet, abban reménykedve, hogy rohamom nem tör rám megint oly óvatlanul. Tévedtem, ugyanúgy, mint előtte már vagy százszor. Lábaim egy kivilágított kocsma előtt vezettek el, mely előtt ott ült ő. Fekete hajával a lágy szél játszott egyszerű játékot, szemeiben könnyek csillantak meg, bőrén ezernyi seb ékeskedett. Megálltam előtte, s hosszasan figyeltem a teremtményt. Szinte megigézett a látvány. A múzsámat véltem felfedezni magam előtt, ki ha felállt volna és elém lépett volna, a fejemben lefestettem volna meztelenül. Belém hatolt természetessége, és sajátos szépsége, egyben viszont ki nem állhattam ezt az érzést, így hát nem tehettem mást. Bűnhődnie kellett azért, amiről nem ő tehet.
- 'Szia! Látom, hogy sírsz. Nem ismersz, tudom jól, de ne félj tőlem, nem bántalak. Gyere velem, mutatok neked egy gyönyörű helyet, ahol megnyugodhatsz.'- Búgtam oda neki mézesmázos hangon, amin még szinte én is meglepődtem.
- 'Ki vagy te?' - Tette fel nekem a kérdést, melyre hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ha elmondom neki a nevem, és valami folytán nem sikerül a tervem, akkor elmondhatja azt, amit vele tettem, viszont nem volt más választásom. Bíznia kellett bennem.
- 'David vagyok. Kérlek, bízz bennem!' - Belenéztem a szemébe, mely szinte világított hófehér bőre közepén. Felállt, s lassan közelebb lépett, miközben egyik kezét felém lendítette. Azt szerette volna, hogy megfogjam, erre viszont képtelen voltam, így csak elindultam a cél felé. Magamban már minden egyes kis részletet megálmodtam, miközben a lányt vizslattam. Elől mentem én, utánam pedig ő csoszogott, miközben hangosan szipogott. Nyugalom kislány, nemsokára vége lesz.
Hogy miként sikerült végeznem vele, akár egy hóhér? Nem is tudom, valahogy ez már nem ugrik be. Megöltem, megerőszakoltam, a vérét ráfolyattam, elfödtem a fejét pedig egy fa tetejére tűztem, akár egy török harcos a zászlaját egy magyar nevezetességre. Enyém a győzelem, halhatatlan vagyok, legyőztem a halál urát. Ezennel én vagyok a kaszás, mely már 4 áldozatot követelt.
- 'Szia! Látom, hogy sírsz. Nem ismersz, tudom jól, de ne félj tőlem, nem bántalak. Gyere velem, mutatok neked egy gyönyörű helyet, ahol megnyugodhatsz.'- Búgtam oda neki mézesmázos hangon, amin még szinte én is meglepődtem.
- 'Ki vagy te?' - Tette fel nekem a kérdést, melyre hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ha elmondom neki a nevem, és valami folytán nem sikerül a tervem, akkor elmondhatja azt, amit vele tettem, viszont nem volt más választásom. Bíznia kellett bennem.
- 'David vagyok. Kérlek, bízz bennem!' - Belenéztem a szemébe, mely szinte világított hófehér bőre közepén. Felállt, s lassan közelebb lépett, miközben egyik kezét felém lendítette. Azt szerette volna, hogy megfogjam, erre viszont képtelen voltam, így csak elindultam a cél felé. Magamban már minden egyes kis részletet megálmodtam, miközben a lányt vizslattam. Elől mentem én, utánam pedig ő csoszogott, miközben hangosan szipogott. Nyugalom kislány, nemsokára vége lesz.
Hogy miként sikerült végeznem vele, akár egy hóhér? Nem is tudom, valahogy ez már nem ugrik be. Megöltem, megerőszakoltam, a vérét ráfolyattam, elfödtem a fejét pedig egy fa tetejére tűztem, akár egy török harcos a zászlaját egy magyar nevezetességre. Enyém a győzelem, halhatatlan vagyok, legyőztem a halál urát. Ezennel én vagyok a kaszás, mely már 4 áldozatot követelt.
